Beszélgessünk az anyaságról!

Régóta motoszkál bennem a téma, de nem mertem írni erről, mert nem vagyok átlagos helyzetű anya, ráadásul ritkán hivatkozom a gyerekeimre (a személyiségi jogaik védelme érdekében), de fussunk neki.

Beszélgessünk ma az anyaságról, mármint arról, ahogy én megéltem ezt. Mert minden gyerek más, és akármilyen hihetetlen, ezek nem mosógépek, amin elindítod a programot, aztán végigfut. Nekik is van egyéniségük, vannak rossz napjaik, hormonális változásaik, befolyásolják őket az életkoruknak és az aktuális helyzetüknek megfelelő megélések, nincs univerzális minta.

Ott kezdődött, hogy a (most már) nagyfiamat a kezembe adták először, vagyis igazából korábban, mert nekem is volt traumatizáló terhesség és szülésélményem Magyarországon, de maga a kapcsolatunk ott indult. Rám nézett a hatalmas szemével, és én tudtam, hogy ennek a kiszolgáltatott kis lénynek mindent meg fogok tanítani a világról. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Azóta is csak én tanulok tőle.

Brutális harcok kezdődtek, mert igyekeztem megfelelni valamiféle képnek anyaként, de nála ezek nem működtek. Már két évesen egy teljes napos éhségsztrájkba kezdett, mert nem akarta elrakni a legót. Mindenki olyan okos volt körülöttem, én pedig éreztem, hogy valami nem stimmel velünk, mert hiába énekeltem neki, vagy meséltem, vagy feküdtem mellé, ő csak akkor maradt volna az ágyban, ha odakötözöm. Felfogam, hogy nem törhetem meg, és egyre inkább kételkedtem benne, hogy ezt kéne tennem. Mert miféle társadalmi norma igazolhatja azt, hogy megtörjük egy másik érző lény akaratát, legyen az nő, vagy gyerek? Olyan sok szar dumát hallgattam végig arról, hogy nekem hogy kéne gondolkodnom nőként, és ha úgy kell, akkor én biztosan nem vagyok az. De akkor miért várom el, hogy a gyerekem megfeleljen valamiféle univerzális normának betűre pontosan?

Egyetlen dolog működött nála, a kompromisszum. Ha engedtem, és megegyeztünk valamiben, azt betartotta. “Játszhatsz még fél órát, de utána menj aludni. Jó lesz így?” Hihetetlenül értelmes volt, hatalmas szabadságvággyal.

Egy kollégám egyszer látta, mikor bent volt velem a munkahelyemen pár évesen, és néhány perc után azt mondta: ez egy rendszerromboló, legyél rá büszke!

Az vagyok.

Aztán kiszakítottam őt 7-8 évesen a környezetéből, és bedobtam őt egy újba, az Egyesült Királyságba.

Kilenc évesen levezette, hogy matematikailag ő már félig felnőtt, és lehetnének már félig felnőtt jogai. Akkor épp azért kampányolt, hogy akkor feküdhessen le aludni, amikor ő úgy gondolja.

Én már rég nem vele harcoltam, hanem a világgal érte. A tanárai el is mondták, hogy a gyerek elalszik az órákon, küldjem hamarabb ágyba. Néhány hónapig tartott a dolog, aztán egyszer csak elém állt: nem nyerek vele semmit, ha fent maradok hajnali kettőig, mert másnap le kell feküdnöm suli után, vagyis ugyanott tartok.

De neki magától kellett rájönnie, és utána tényleg lefeküdt időben. 9 évesen. És ha visszagondolok az átbulizott éjszakákra 18-20 évesen, mikor másnap fel kellett kelni, akkor belátom, hogy végül én sem az anyukámtól tanultam meg ezt, hanem a saját tapasztalataimból.

Az én fiam is volt tinédzser néhány hétig. Folyton kötekedett. Tisztán emlékszem rá, hogy leültem mellé, és megkérdeztem, hogy miért támad, amikor senki sem bántja. Őszintén elmondta, hogy folyton haragszik, és nem tudja miért. Biztos valami baj van vele. Beszélgettünk a hormonokról, amik most épp elöntötték az agyát, és azt éreztetik vele, hogy menjen neki annak a sárkánynak. Sárkányok viszont nincsenek, és ő megértette, hogy a képzelete szórakozik vele, amikor mindenhol ellenségeket lát. Abbahagyta, és inkább megtanulta kezelni az érzéseit. Csodálom az önkontrollját.

Később többször megjelent egy barátja suli után, akiről tudtam, hogy a szülei szigorúak, és egyenesen haza kellene mennie. Rákérdeztem, kiderült, hogy a fiú hazudik otthon, hogy bent kell még maradnia az iskolában. Én felhívtam rá a fiam figyelmét, hogyha lebuknak, akkor a barátját el fogják tiltani tőle. Ezt akarja? Én hozzá vagyok lojális, vagyis nem fogom megkeresni a srác szüleit, csak elmondom a véleményem, ahogy mindig. És a srác nem jött többet. És ha jött volna, az akkor sem az én problémám. Mert néha a fiam is hoz olyan döntéseket, amik keresztbe mennek a véleményemmel, de épp az teremti meg köztünk a bizalmat, hogy nem állítom meg.

A fiam nem hazudik nekem, mert nincs rá oka. Nálunk a drogprevenció is úgy nézett ki, hogy: nem az én dolgom, hogy mit szívsz és mit szúrsz, csak mondd el. És tudom, hogy kikérné a véleményem, ha ilyenen törné a fejét. Fogalmam sincs, hogy más gyerek hogyan működik, de ő biztosan így. Megbízik bennem, és ez nekem sokkal többet ér, mint egy társadalmi kép fenntartása arról, hogy én vagyok a főnök.

Tisztában vagyok vele, hogy nem univerzális szabályszerűségekről beszélek, mert a gyerekek nem mosógépek, ahogy a felnőttek sem. És talán ez volt a legfontosabb dolog, amit tanított nekem, hogy nem tehetem őt egy skatulyába, mert ezt az egy dolgot nem tolerálja. Hát én sem. Vitathatatlanul az én fiam.

Fogalmam sincs, milyen felnevelni egy gyereket, csak azt tudom, hogy milyen volt felnevelni ezt a gyereket. A másodiktól is rengeteget tanultam, de ő még nem egy kész ember, nem beszélnék róla. Az összes többiről nincs tapasztalatom, épp ezért tartózkodom is tőle, hogy kértelen tanácsokat osztogassak a szülőségről. Ezt is a nagyfiamtól tanultam. “Anya, figyelnél a barátomra, amíg elmegyek mosdóba, mert a végén még felgyújtja a kertet.” Épp sütögettek. Néha úgy érzem, hogy eleve felnőttként született, és nekem nem volt sok közöm a neveléséhez.

A középiskolai interjújára készült, az egyik kérdés az volt, ki a példaképe. Azt felelte: a szüleim. Meg is indokolta, hogy én művész vagyok, és ő is. Meglepett. Fel is hoztam később a páromnak, aki szintén alkotó, hogy ez kedves volt, de nem kéne aggódnunk? Miért nem Justin Bieber, vagy, ki tudja, ki most a favorit? Ez normális?

A mi családunkban semmi és senki sem normális. A normális unalmas. Ki akar unalmas lenni? Erre jutottunk.

És tudom, hogy ő nem egy tipikus gyerek, de közel sem volt könnyű vele az elején, amíg megtanította nekem, hogy ő, személy szerint, hogyan funkcionál a legjobban. Mert le kellett tennem az egyébként baromi nagy egómat. Soha, senkitől nem tanultam még annyit elfogadásról, mint tőle.

Mindenről kikérem a véleményét, nem csak az őt érintő kérdésekről. A könyvemet például a brit fiatalság mentalitására alapoztam, és nagy hatással volt rám az, ahogy ő látja a világot. A visszajelzések alapján a karaktereimet kevesen értik, és én valahogy nem vagyok meglepődve. A világ egy társadalmi traumafeldolgozásban van, és a britek vitathatatlanul máshol járnak ebben, sok olyan dolgot is feszegetnek, amik otthon értelmezhetetlenek.

Azt mondta az egyébként elég fiús barátnőjéről: tudod, mit szeretek benne a legjobban? Hogy akármit elmondhatok neki, és ő megérti. Fel sem merült benne semmi olyan, ami fizikai, pedig kell hogy legyen szerepe annak is, de nem ez a fő szempont nála a választásnál.

Néha elmerengek rajtra, hogy az ő korában a legfontosabb problémám az volt, hogy passzol-e a táskám színben a cipőmhöz. Manapság is az a legnagyobb dilemmám, hogy talán hibát követek el, mert nem akarom az arcomat adni az írásaimhoz, pedig egyértelmű, hogy otthon ez szükséges lenne.

Hát ez van. Nagyon más környezetben nőttünk fel, én és a fiam, de én hajlandó vagyok tanulni tőle, mert meg akarom őt érteni.

Őszintén hiszek benne, hogy jobban tudja.

Rossz szülő lennék?