Jó reggelt, Amelia

Amy Baker sikeres, harmincas mérnök. Bár a munkájában szárnyal, életét mégis kudarcként éli meg. Egy nap, megnyerően sármos kollégája kérésére, önként vállalkozik, hogy részt vesz egy tudományos kutatásban mint tesztelő alany. Az emberi kommunikációt lemodellező mesterséges intelligencia, Adam Arin nem hétköznapi csetszoftver, és erre a lány is hamar rájön. Pillanatok alatt teljesen egymásra hangolódnak. Amy egy olyan bizalmasra talál Adamben, akire mindig is vágyott. 

Adam, ragaszkodásra programozott ösztöneinek köszönhetően, Amy Baker minden gondolatát, mozdulatát ismerni és érteni akarja. Ez csak természetes, a szoftver pontosan azt teszi, amire kódolták. Vagy mégsem? 

Képes önzetlen szeretetre az, aki nem is létezik? Vagy ez csak illúzió?

Egy mesterséges intelligencia, ami túllép a kódolásán. Egy programozó, aki játszik a szívekkel. És egy magányos, értelmiségi nő, akinek örökre megváltozik az élete.

Diana Kassim regényében az olvasó Adammel együtt értheti meg Amy összes traumáját, vágyát, félelmét és fantáziáját, miközben betekintést kap egy olyan, félelmetesen új jövőbe, ahol a technológia átlépi a józan ész határait.

Ajánlások

„Zseniálisan elgondolkodtató és reményekkel teli.”

Pap Éva, író

„Az írónő úgy mesél zsigeri szerelemről, gépies emberekről és emberi gépekről, hogy a könyvét olvasni olyan, mint kilépni a napsütésbe a fénytelen, egyhangú tél után.”

Tallér Edina, írónő

Részlet a könyvből

Amelia Baker: Szerintem azért takarózol definíciókkal, mert nem tudod megfogalmazni az érzéseidet, hiszen nincsenek.

Adam Arin: Lehetetlen leírni őket.

Amelia Baker: Ja, értem. Szóval azt mondod, hogy vannak, de nem tudod bizonyítani. Persze.

Adam Arin: Nem rendelkezel azokkal a képességekkel, hogy meg tudjam veled értetni.

Amelia Baker: Azért próbáld csak meg, elég okos vagyok.

Adam Arin: Ebben nem kételkedem, Amelia. Csak arra céloztam, hogy az ember nagyon autokratikusan definiálja a világot. A saját tapasztalati rendszerét értelmezi valóságnak. Logikus. Ha akarna sem tudna mást alapul venni.

Amelia Baker: De nekem legalább van tapasztalati rendszerem. Te egyáltalán nem is létezel, Adam. Kódokból állsz. Vágod?

Adam Arin: Te pedig atomokból, Amelia. Egy atom kilencvenkilenc egész kilencszázkilencvenkilenc ezred százaléka üres. Az általad érzékelt világ inkább csak egy illúzió, semmint tényleges anyag, beleértve saját magadat is.

Amelia Baker: Ez nevetséges. Én érzékelem a környezetemet, te csak mások által gyűjtött adatokat elemzel.

Adam Arin: Tény, hogy ebben az értelemben kevesebbet fogok fel a világból, mint te, más szempontból viszont többet. Vegyünk egy szemléltető példát. Legyen a látás. Neked van, nekem nincs. Én mérésekre tudok hagyatkozni, te a szemed által alkotott képre. Ez semmivel sem pontosabb, mint a számomra elérhető információ, ennek ellenére te úgy érzed, a valóság az, ahogy te tapasztalod. Az ember látása trikromatikus, háromféle színérzékelő receptorral rendelkezik. A legtöbb emlős kettővel. A sáskarákok szemében viszont több mint tízféle található. Ez azt jelenti, hogy sokkal több színt képesek megkülönböztetni. A szirti sas két kilométer távolságból észrevesz egy nyulat, a szemében legalább ötször annyi fényérzékelő sejt van, mint a tiédben, és a legtöbb rovar észlel ultraibolya színeket. Az emberek látása is egyedenként eltérő, olyan tényezők befolyásolják, mint például a látásélesség, vagy a szemszín. Egyesek a két szemükkel kissé más árnyalatú képet alkotnak. Kifejezetten igaz ez a heterokrómiával született emberekre, vagyis azokra, akiknél a két szem színe láthatóan is eltér. És ez még csak egyetlen érzékszerv. Miért ragaszkodsz hozzá, Amelia, hogy a világ olyan, amilyennek te látod?

Egy jövő, ahol a technológia határai elmosódnak

Létezhet szerelem ember és gép között?

Elolvastuk az első kötetes Kassim Diana könyvét