Ne bohóckodj!

Kislányként nagy dolgokról álmodtam. Azt mondták, tehetséges vagyok. Szépen rajzoltam, verseket írtam, szerettem a történelmet, az állatokat. Művész akartam lenni, író, archeológus. Akartam egy saját lovat.

Feladatlapokat tettek elém, teszteket, tankönyveket, elhitették velem, ez az út vezet oda. Igyekeztem. A figyelmem elkalandozott, vadregényes tájakra vitt.

– Ne bohóckodj! – figyelmeztettek. – Koncentrálj! Ezen múlik a jövőd!

Megtanultam összpontosítani. Mert nem lehet az ember örökké gyerek. Fel kell nőni, felelősségteljes döntéseket kell hozni az életről. Már nem az számított, mit szeretek csinálni, csak az, mi a hasznos, a felnőtt, az érett.

Hirtelen történt. Csak egy kérdés volt egy idegentől.

– Mit szeretsz csinálni?

Összezavarodtam. Ritkán kérdeznek ilyet egy harminc feletti nőtől.

– Mármint mihez értek?

– Nem, nem. Mit szeretsz csinálni?

– Rajzolni – feleltem bizonytalanul.

Hosszú idő után valaki megszólította a bennem élő kislányt, és ő azóta nem akar többé csöndben maradni. Egy művészeti egyetemen kötöttem ki. Négy éven keresztül ugyanazt a kérdést tették fel minden nap.

– Miről szól a művészeted?

Honnan tudhatnám, azt sem tudom, ki vagyok. Ellenben tudom a Pithagorasz tételt, meg tudok oldani egy két ismeretlenes egyenletet, el tudom szavalni a himnuszt.

Valami megváltozott. A rengeteg esszé, dolgozat és házi feladat után, először kellett megfogalmaznom saját magam. Sose kaptam még nehezebb feladatot.

Idő kellett, mire megértettem. Bedaráltak. Olyan sokáig foglalkoztam komoly dolgokkal, összemosódtak a fogalmak, mi a fontos, mi a hasznos.

A kislány, akit elnyomtam, feltámadt, fellázadt, toporzékol, az arcomba üvölt.

– Ne bohóckodj!

Abbahagytam. Már nem foglalkozom komolytalan, felnőtt dolgokkal. Nem bohóckodom többet. Újra csak művész akarok lenni, író, archeológus. Talán lovam is lesz.

Csak azért sem rakok rendet a szobámban!