A művészet fájdalmas

Ma megosztom veletek az egyik rajzom, és mesélek nektek arról, mit jelent művésznek lenni. Ez sokszor menőnek tűnik, viszont baromira nem egyszerű, mert a csomag része, hogy nem választható. Egy művész kudarcnak fogja megélni a létezését, ha nem alkothat, és mellesleg attól is szenved, ha igen.

Ez egy fájdalmas szakma…

Sok művészeti területen alkottam már nagyot, és állítom, hogy az írás a legnehezebb. Nem csak erre igaz, de erre biztosan, hogy amikor a legjobban megy, akkor vagyok a leginkább önpusztító.

Kizárólag úgy tudok funkcionálni, hogy valaki áll mellettem, aki jobban látja a határaimat. Ez a párom, ő sokkal józanabb, mint én. Csavarta már ki a laptopot a meggémberedett ujjaim közül 48 óra folyamatos írás után azzal, hogy: “Te most mész aludni!”

Szerintem életképtelen vagyok nélküle, és talán nem takarít ki, de ha épp magamhoz térek, ezt néha én is megteszem, viszont az önmagában nagyon pozitív, hogy ő képes megállítani, hogy a dolgok teljesen széthulljanak körülöttünk, akkor is, amikor én nem.

Nem várja el, hogy nő legyek, hogy anya legyek, mert tudja, hogy van egy másik világ, amiben létezem, alkotok, és ott ez nem releváns. Olyankor azért csodál, ami éppen vagyok, az elszánt bestiát Einsteines hajjal, karikás szemmel, és tudja, hogy akárki lehetek, talán önmagam is néha, ha én is épp úgy akarom, és ő kivárja ezt…

Művész családban élek, mindenki alkot. A párom is, csak más területen. És a gyerekek szintén. Mindenki érti, és tiszteli a másik alkotói folyamatait, bár azt mindenki tisztán látja, hogy én vagyok a legelvetemültebb itt az összes kis megszállott közt…

Néhány szabály van csak:

1: Nem vágunk közbe, ha anya a képzeletbeli barátaival beszélget. (Nagyon fontos!)

2: Puszit adni mindig ér, akárkinek, amíg nem szólalsz meg.

3: Nem számít kizökkentésnek, ha bárki más meg akarja mutatni, éppen hol tart az aktuális alkotói folyamatában, olyankor mindenki eldob mindent és megnézi, meghallgatja, elolvassa…

4: Mindenki azt eszi, amit talál a hűtőben. (Mert anya jól főz, de csak akkor ha épp úgy tartja kedve. Ahogy apa is, de neki sincs mindig hangulata hozzá.)

A képen pedig egy olyan pasztel rajzom, amin hetekig dolgoztam… Szintén megszállottan, mert én semmit sem csinálok félgőzzel…

Szeretem ezt a képet, néha saját magamat is meglepem, hogy miket tudok alkotni abban a “más” állapotban, amiben írni is szoktam…