Beszéljünk ma a magyarságról!

Jemenben születtem, nagyjából 2-3 évet éltem ott, majd Magyarországon nőttem fel ténylegesen, ott alapítottam családot is, és 32 évesen, két gyerekkel hagytam el az országot. Most már hivatalosan is kettős állampolgár vagyok, brit-magyar.

Sok mindent állíthatnátok rólam, hogy sosem voltam magyar, de ha igen, akkor áruló vagyok, mert elmentem, ilyen dolgok merülhetnének fel.

Ez viszont nem történik meg.

Én azt érzem, hogy természetéből, eredetéből, történelmi gyökereiből kiindulva kevesebb olyan ösztönösen elfogadó nemzetet ismerek, mint a magyar. (Az ösztönösön van a hangsúly.) Szeretem saját magam értelmezni a történelmet, a nyelvünk elemeit, fel sem tudom fogni, hogy kerülhettünk a listák aljára minden liberális értékrend szerint, mint demokratikus Európa, a nők jogai, vagy a sajtószabadság.

Igen, erre vannak elemzések, én meg imádom a statisztikákat bújni, néha jobban várom ezeket a jelentéseket, mint más a kedvenc írója új kötetét, és bizony én is bekuckózom egy fotelbe egy forró kávéval, házimamuszban, hogy végre megtudjam, hogy Izlandon még mindig jobb-e nőnek lenni, mint Írországban.

Talán az idióta, analitikus kényszerem hajt, de tényeket akarok, kézzelfogható bizonyítékot arra, hogy esetleg tévednek az ösztöneim. Ne látok ilyet. A történelemben nagyhatalmak emelkedtek fel és hullottak szét, én pedig egy nagy Magyarországot látok ezen belül, ami 1000 évig fennált, miközben azt tanultam, hogy az „elhibázott kisebbségpolitika” vezetett ide. Pedig 1000 év az rendkívüli eredmény egy vegyes nemzettől. És persze van itt elhibázott kisebbségpolitika bőven, nagyjából 100-150 éve, vagyis azt feltételezném, hogy előtte nem volt gond ezzel.

Az Egyesült Királyság egy hatalmas olvasztótégely, egy kohó. Itt a legkeményebb elemek is meglágyulnak/meglágyulhatnak, és képesek lesznek beleolvadni az egységbe. Persze ez így nem igaz, mert minden részecske megtartja a saját jellemzőit, de a kapcsolódás megtörténik akaratlanul. Több szlovákkal, románnal, lengyellel találkozom itt, mint otthon. Ahogy néhány brittel is. És persze indiaival, pakisztánival, hongkongival (újabban), és én mindig óvatosan közelítek mindenkihez, hogy ne sértsem meg őket a kulturális vagy vallásos hitükben, de egy dologra biztosan számíthatok, hogy egy kelet-európai mindig közelebb fog állni hozzám, mint egy indiai. Szabadabban beszélhetek velük akármiről. Ha kelet-európai napok vannak egy nagyobb bevásárlóláncnál, azt már tudom, hogy az azt jelenti: lengyel. Mit tudnak a britek erről! És mégis igazuk van, mert az ételízesítőjük épp olyan, mint a Vegeta, és van mirelit (lengyel) túrógombóc! És biztos vagyok benne, hogy egy szlováknak, románnak sem számít sokat az a lengyel címke, a hazai ízeket, értékeket látják benne. Baromira nem vagyunk mi egymástól távol, közel sem annyira, mint egy távolabbi régióval. Azon a nagy Magyarországon bizony ott éltek ők is, és gyakorlatban sokkal jobban átjön, mennyire azonosak vagyunk, ha a nyelvünk el is tér.

És el is érkeztünk ehhez a nyelv dologhoz.

Azt állítják egyes kutatások, hogy Európában a magyar kultúra az egyik legdiszkriminálóbb a nőkkel szemben. Sajnos nem tudom megcáfolni, sőt, egyre jobban érzem a kontrasztot, mint korábban, hiszen itt, az Egyesült Királyságban egyenlő partnerként kezelnek, de amint újra egy Magyarországon élő férfivel kerülök tárgyalási pozícióba, azonnal mázsás súlyként szakad rám az érzés, hogy itt bizony hülyének néznek, egy ötéves szintjén kommunikálnak velem, beletűzik minden mondatba, hogy „érted?”. Nyilván értem, legfeljebb nem értek egyet vele, és ha értetlenkedem, az is csak azért van, mert sokszor olyan egyértelműen hülyének néznek.

De maradjunk a nyelvnél. Az angol, fiatal nők legnagyobb problémája manapság, hogy nem szeretik, ha egyes szám harmadik személyben „she-ként” (női „ő”) hivatkoznak rájuk. Az „it-et” is (tárgyi harmadik személy, vagyis „az”) degradálónak érzik. Jobban kedvelik mostanság a „he-t” (férfi „ő”). Ez a társadalmi értékrendváltozás rövidesen oda vezethet, hogy a „she”, vagyis az utalás harmadik személyben az alany nemére, ki fog halni az angol nyelvből. Mert a nyelv egy tudatos rendszer, tudatosan beépített elemekkel és a változások is egy leírható rendszer alapján történnek. A latin nyelvekben szinte mindennek van egy nemi vonatkozása, az olaszban például a hold nőnemű, a nap férfi. Mindkét nyelvet magas szinten sajátítottam el (olasz felsőfokú, angol akadémiai), és a legnagyobb kihívást a mai napig ezek a nemi dolgok okozzák. Mi a francért kell nekem folyton fejben tartanom, hogy nő a harmadik fél vagy férfi? Hát nem tök mindegy?

Nem tök mindegy! A nyelv alakulását igenis meghatározzák a társadalmi értéket, ez így volt a múltban is, és ahol különbséget tettek aközött, hogy egy férfi tesz valamit, vagy egy nő, ott ez a nyelv része. A brit lányok pedig épp ezt korrigálják. És nekik sem tök mindegy.

Térjünk vissza a magyar nyelvre. Ha így nézzük, az egyik legkevésbé diszkrimináló nemi alapon, és nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ez véletlen.

Kik ezek a valahonnan jött (vagy nem jött) népek itt a Kárpát medence közepén, akik minden környező és távolabbi nyelvek elveit elvetve nem diszkriminálják a nőket nyelvileg?

Szomorú, hogy nem vág egybe a mai társadalmi képpel, pedig minden kimondott gondolatunk egy olyan örökség megnyilvánulása, amiben mi valamikor előrébb jártunk ebben.

Tisztázzuk. A magyar nemzet az ősi öröksége szerint nem diszkriminál. Sem más kultúrákat, sem nőket. Ha igen, akkor azt mi építettük/építjük bele ebbe, és én érzem, hogy ez ennyi év után is ellentmond a mélyen ösztönös, magyar mentalitásnak. Az a gyönyörű és különleges nyelvünk kötelez minket minden alkalommal, amikor hanyagul és nemtelenül kimondunk olyan szavakat, hogy „ő”.

Hálás vagyok, hogy ezen a nyelven alkothatok. Sokszor az angol lenne egyezerűbb, hiszen az alanyoknál könnyebb meghatározni a beszélőt nemi alapon, de nem bánom.

(A képen 15-16 éves vagyok, a Megyeri Csárda előtt állok.)