Beszélgessünk a takarításról!

Sosem terveztem a takarításról írni, egy kommentben említettem csak meg, és hiszem, hogy bennünk, nőkben ez ambivalens érzéseket táplál, nem a legjobb témaválasztás. Valaki viszont határozottan kérte, hogy írjak erről.

Elfogadom a kihívást.

Állítólag ez egy velünk született tulajdonság, mint a fészekrakó ösztön, vagy a hajlam a gondoskodásra, bár én ezeket vitatom. Akárhogy is legyen, aljas kis dolog ez, hogy mi, nők, rendet akarunk magunk körül, és a teljes családunk nevében mi szégyelljük magunkat, ha nincs.

Én már nem érzem kényszeresen, hogy egyedül engem minősít a környezet, amiben három fiúval/férfivel élek, de ez egy hosszú lélektani út volt.

Megszámlálhatatlanul sok olyan kommentet kaptam kicsi gyerekkorom óta, hogy miért kell rendet tartanom magam körül, és megmásíthatatlan érvként merült fel ezekben, hogy lány vagyok.

Emlékszem, amikor anyukám azért kampányolt, hogy szombat van, és takarítsunk ki. Ez volt a szabály. Azt mondta: Ha belép ide valaki, és látja ezt a kupit, mit fog gondolni? És hozzátette: Három nő él itt.

A párom az utolsó ember, akire azt mondanám, hogy diszkriminálna bárkit is nemi alapon, de még neki is kicsúszott a száján, mikor az albérlői kiköltöztek a lakásából hatalmas kupit hagyva maguk után, hogy: Na jó, hát fiúk.

De miért olyan fontos kérdés ez?

Mert az élet rövid, és ez pont az a munka, ami rengeteg időt vesz el, de közben sehol sem tartják számon. Sose vésték kőtáblákba, és nem osztogattak díjakat sem az év háziasszonyának. Szinte minden területen meg tudunk nevezni valakit, aki kiemelkedő teljesítményt tett le az asztalra, akár tudományokban, akár művészetekben, de nem ebben. Én nem tudom, ki volt a világtörténelem legjobb háziasszonya, pedig lennie kellett ilyennek is.

Sunyi kis dolog ez, mert sok helyen, ahol díjakat osztogatnak, és arányaiban több férfit emelnek ki, mint nőt, ott előszeretettel hivatkoznak arra, hogy: De ha egyszer a férfiak hozták a magasabb színvonalat?

Még azt sem állítom, hogy nincs igazuk, de ez közel sem a mentális képességeken múlik.

Nagyon aljas játék ez. Dobj be egy kislányt és egy kisfiút ebbe az életnek nevezett játékba, szégyenítsd meg a lányt, ha nem takarít, motiváld a fiút, hogy dolgozzon az önmegvalósításáért.

Csak saját tapasztalatot tudok elmondani, de én arra jutottam, hogyha egy teljes társadalom áll ellenem, akkor én hiába akarom megértetni a párommal/fiaimmal, hogy vegyenek részt a háztartásban. Nekem kellett elgondolkodnom azon, hogy miért olyan baromi fontos ez számomra.

Tisztán emlékszem egy megvilágosodásra, amikor beosonok a fiam (kupis) szobájába, leülök mellé, és megszólítom: Figyu, én most nem szekálni akarlak, de őszintén, hogy tudsz így élni? És a szanaszét dobált ruhákra és csokipapírokra mutatok a padlón. Erre nagy komolyan azt feleli: Engem is zavar, de annyira nem, hogy felálljak.

Olyan lett nekem ez, mint egy Szent Grál. Konkrétan koncentrálok rá, hogyha valami zavar, akkor nem nézek oda.

A kapcsolatom akkoriban mélyponton volt, a viták egytől-egyig ekörül forogtak, és határozottan emlékszem, ahogy kijelentem, hogy: Vagy mindenki elkezd takarítani, vagy én elköltözöm innen.

Megértettem, minden társadalmi sztereotípiát félretéve, hogy nem várhatom el három emberi lénytől, hogy változzon értem, nekem kell változnom.

Még mindig zavar a kupi, de annyira nem, hogy felálljak.

Inkább írok nektek egy másik könyvet. Azt talán számon is tartják valahol.