Beszélgessünk a kulturális különbségekről!

Egy kedves kommentelőm, akinek 15 testvére van, arról írt, milyen hatalmas szervezést igényel egy ekkora családban élni. Le a kalappal! Az anyukája végül megírta a visszaemlékezéseit, nekem felkerült az olvasmánylistámra:

Ez a beszélgetés rengeteg legendát és mesét hozott belőlem felszínre apámról és a szülőhazámról, mert a vallás eltérő, de az ideológia, a mentalitás azonos. Jemenben minden család nagy család, rengeteg gyerekkel. Erről manapság csak politikailag átitatott véleményeket hallunk: a sok gyerek JÓ, a sok gyerek ROSSZ, már nem tudjuk, hova kapjuk a fejünket.

Én sem tudom a helyes választ, nekem személy szerint pont elég a kettő, néha sok is, főleg abban a társadalmi berendezkedésben, amibe szocializálódtam. Nem állítom, hogy tökéletesen veszem az akadályokat, de jelentem, még élnek. Fel sem tudom fogni, mekkora szervezést és áldozatot igényelne ennél több, és számomra azért lett érdekes ez a történet, mert az a tapasztalatom, hogyha olyan emberek véleményét olvasom, hallgatom, akik ugyanúgy látják a világot, az csak visszaigazolás, de amikor ellentétes vagy merőben más nézetekkel találkozom (nekem egyetlen elvárásom, hogy senki se agresszíven tolja rám ezeket, univerzális szabályként értelmezve, elítélve a más úton járókat), olyankor mindig tanulok valami újat.

Térjünk vissza a szülőhazámra. Anyukám sokat mesélt ezekről a nyugat által lenézett, sok gyerekes arab házasságokról, és mivel vannak benne érdekes pontok, szerintem érdemes beszélni róluk. Hogyan vállalhat egy család ennyi gyereket ott?

Talán mert hatalmas szemléletbeli különbségek vannak. Kezdjük az anyagiakkal. Egy fura szabály van ott érvényben, válás esetén a férfié az összes gyerek, a nőé a vagyon. És ne felezésre gondolj itt, hanem a teljes otthonuk, az összes ingóságuk és az asszonytartás, ami annyit jelent, hogy a férfi biztosítja a nő korábbi életszínvonalát, amíg az újra férjhez nem megy. Szóval senki sem azt kapja, amiért dolgozott korábban.

Érdekes, de ritkán válnak, inkább megoldják a problémáikat, ez a közös érdekük.

Anyám nagyon sok sztorit mesélt. Mert akadt ott is családon belüli erőszak, ami pszichológiai értelemben egyenes következménye lenne az alá- és fölérendelt viszonynak, de ott általában van ennek egy kontrolja, és ez maga a család. Ezek a sztorik hozzánk csak olyan történeteken keresztül jutottak el, ahol a nő nem volt arab. Anyám erre mindig úgy reagált: „Ja, hát kérem, ha nem áll mögötted a család?” Mert ezeknek az arab nőknek azért van átlag 5 bátyjuk, akik nem viselik jól, ha a szeretett lánytestvérüket valaki nem úgy értékeli, ahogy azt megérdemli. A hatalmas korkülönbségek miatt a gyerekek közt egy fiút sokszor az idősebb nővérei nevelgetnek, anyafiguraként látják őket, a húgaik meg a kis hercegnők a szemükben. Azok a nők feleannyira sem kiszolgáltatottak, mint egy külföldi, de ezeket a történeteket mi nem láthatjuk, mert valljuk be, az autentikus arab nők könyveket is ritkán írnak a megéléseikről. És volt anyám sztorijaiban is olyan, ahol a nő élt vissza ezzel a végletekig. Minden hétvégén hazaköltözött a szüleihez valami mondvacsinált okkal, és csak aranyékszerekkel lehetett hazacsalogatni. Nyilván, mert a férje magától nem volt túl buzgó az ékszervásárlásban.

Az arany! Egy másik pont, amiről anyám sokat mesélt. Ott egy nő, akit a férje igazán szeret, legalább annyi aranyékszert birtokol, mint a saját testsúlya. Ez egy olyan világ, ahol nincs nyugdíj, egy nőnek meg aztán tényleg nincs. A férfi, aki szeret egy nőt, olyan vagyont hagy hátra, hogy az esetleges halála ne taszítsa majd a feleségét nyomorba. Legfeljebb majd eladja az ékszereit. És az arany értékálló vagyon, a nő pedig menet közben is örül egy-egy csecsebecsének. És az nem „trombitaréz”, aminek anyám nevezte a Magyarországon árult 14 karátos dolgokat, a jemeniek inkább 24 karátosak.

Van még egy érdekes dolog az ékszerekben, ez pedig nem más, mint az öröklés. Talán nekünk sem idegen az ideológia, hogy korábban az első fiú örökölt mindent, hogy ne aprózzák fel a vagyon, de semmi esetre sem a nők. A nők régen nem örököltek értelemszerűen, és azt gondolom, ezt volt hivatott kompenzálni az ékszer. És ez egy másik pont, amit anyám sokat hangsúlyozott. Az ékszer (aranyékszer) öröklési útja női ágon vezet. Mitikus dolgokat is kapcsolnak hozzá, a női ősök üzeneteit a családba született lányoknak. Ki tudná ezt jobban felfogni, mint én, egy aranygyűrűvel az ujjamon, amit anyukámtól kaptam a halála előtt. Irreálisnak találtam akkor az elméletét, de anyu okos nő volt, és valószínűleg felfogta, hogy az ő meggyőződése ebben épp elég lesz ahhoz, hogy működjön a dolog. Nem rég kapkodva nyúltam be a szekrénybe, beleakadt a gyűrű a szélébe, felsértette az ujjam. Ösztönösen bevillant, hogy anyu haragszik, és már azt is tudtam, hogy miért. Fránya dolog a bűntudat. Nyilván nem haragszik, hiszen csak a szellemisége van jelen, és az is kizárólag a fejemben, de ez a gyűrű tényleg sokszor eszembe juttatja, ami valahol egy párbeszédet kezd vele. Igazából akármilyen tárgy képes lenne erre, nekem viszont kizárólag ez maradt, a köré épített jelentéstartalom csak marketing anyu részéről.

Kanyarodjunk vissza az arab vonalhoz. 1983-ban születtem, a jemeni polgárháború (1985) kitörésekor hagytuk el az országot, és költöztünk haza, Magyarországra. Egy felnőtt ember 3 éves koráig őriz emlékeket, vagyis nekem semmi sem maradt meg ebből. Anyám okos nő volt. Hitte, hogy a boldogság kulcsa a beilleszkedés. Az volt az elmélete, hogy Jemenben jemeni nőt nevel majd belőlem, Magyarországon viszont magyart. A mai napig hihetetlen felfognom, hogy egy másik valóságban járhatnék hidzsábban, és betartanám a ramadánt. Valahol társadalmi alapon, ahogy most a karácsonyt, de nekem ez nyilván fel sem tűnne, meggyőződésből hinném, hogy máshogy nem is történhetett volna.

Ilyen egyszerűek lennénk? Egyébként lázadnék, ha még ott élnék? Na, az tuti, hiszen most sem a konyhában állok. Neveltetés ide vagy oda, rendszerromboló a személyiségem, de valószínűleg még ezt is más formában tenném.

Bár korábban az arab kultúrával csak anyám történetein keresztül találkoztam, és az is inkább a 80-as évek Jemenje (nagyon szomorú, hogy jelenleg a világ legnagyobb szociális krízisét élik át), de azért van pár sokkal kézzel-foghatóbb tapasztalatom is erről, hiszen az Egyesült Királyságban a muszlimok jelen vannak, köztünk élnek, és most már első kézből tapasztalom ennek az előnyeit is. Például, hogy szenteste nem áll meg az élet, a muszlimok és egyéb nemkeresztény tagjai a közösségnek úgy nyitják ki a boltjaikat, vezetik a buszokat, tartják a frontot, mint akármelyik hétköznap. És ennél többet is tesznek. Ugyanúgy elfogadnak minket, ahogy mi őket.

Amíg Magyarországon laktunk, abban volt egy folytonos stressz, állandóan elnézést kellett kérnem, ha a gyerekem ordít hajnalban, mert „milyenanyavagyok”, ha nem alszik békésen. Az első igazi otthonunk Angliában egy pizzéria feletti lakásban volt. A kicsi fiam 3-4, a nagy kábé 9 volt akkor, még nem beszéltek angolul. Tisztán emlékszem, amikor beköltöztünk ősszel, és nem működött a fűtés. Kérdeztük a pizzériában, hogy van-e tippük rá, mit tehetnénk, és az arab tulaj bevágta magát az autójába, és elugrott haza (egy másik városba) egy elektromos fűtőtestért. Azzal az utasítással adta át, hogy tegyük a gyerekek szobájába, mert egy gyerek nem fázhat! Így ismertük meg a libanoni, muszlim Rashidot. Jóval később becsöngetett hozzánk délután, és átadott egy pizzát, a nagyfiamnak küldte, mert az először köszönt neki angolul. Az is megmaradt bennem, amikor elnézést kértem tőle, mert a kicsi épp „repülni tanult”, és mire felfogta, hogy ez nem megy neki, több ezerszer ugrott le székekről és egyéb magas tárgyakról. Lent álltunk az ajtóm előtt Rashiddal, a konyha hátsó bejáratánál. Megkérdezte, mi ez az égzengés, a vakolat belehullik a vendégei pizzájába. Kínosan fejtettem ki a szituációt, és fogadkoztam, hogy a gyerek nem repül többet, mire ő visszakozott, hogyha „a gyerek repülni akar, akkor a gyerek repüljön”, nem számít a vakolat.

Nagyon szerettük Rashidot, az egész család. Ő egy igazán jó ember, sokszor mesélt a családjáról, imádta a (szintén muszlim) feleségét, és mélységesen tisztelte a gyerekeket. Másokét ugyanúgy, mint a sajátjait.

Egy dolgot határozottan állítok ennyi idős fejjel, hogy létezik muszlim, keresztény és ateista boldogság is. Persze volt rossz tapasztalatom is muszlimmal, de kereszténnyel és ateistával szintén. Pontosabb lenne úgy értelmezni, „emberrel”. Ezek puszta emberi különbségek, nem kulturálisak. Egy jó ember mindenhol az lesz.

Ha kíváncsi vagy a brit nők helyzetére is, akiknek elméletileg már mindent szabad, de a gyakorlatban mégsem elfogadott egy csomó dolog a régi minta mentén, akkor olvasd el a könyvem, ami bekerült a 10 legjobb fantasy/sci-fi novella közé Az év könyve díjért. Ha te is szeretted, december 10-ig még szavazhatsz is rá:

(A képen pedig anyukám jemeni személyi igazolványa.)