Anyukámnak

Néhány napja volt egy éve, hogy anyukám meghalt.

Minden beszélgetésünkre emlékszem, élesen válik el a többitől.

Találtok egy oldalt a könyvemben, ami kizárólag erről szól: “Anyukámnak…”

Ez az egy szó éppen elég ahhoz, hogy leírjam az érzéseimet, én mégis szántam neki egy teljes novellát korábban. Ezt most megosztom veletek, remélem, hogy szeretni fogjátok.

A kép pedig egy olyan történelmi pillanat, ami sajnos nem volt örök, anyukám itt volt életében a legboldogabb. Csak remélem, hogy legalább feleannyira vagyok tehetséges művész, mint ő volt.

Mert azzal már lehet kezdeni valamit…

Hiszek a tehetségemben, ezt kérte is tőlem az utolsó napjaiban. Bocsánatot kért pár dologét, ami bagatalenek tűnt akkor, mert túl anyagi volt a spirituálissal szemben. Tudom, hogy esélyt sem kapott igazán életében, hogy bizonyítson, de hitt benne, hogy nekem menni fog.

Az egyik utolsó kérése az volt, hogy adjam ki a könyvem…

Láttátok a ruhát, amiben voltam a könyvbemutatómon? A kedvence volt rajtam, nem volt egy bonyolult döntés…

A novella pedig:

Az anyám évek óta meg akart halni. Meglepő? Nem. Tíz éve megmondta. „Dinus, egy kisbabának jól áll, ha pelenkázzák. Van benne perspektíva, látjuk ahogy fejlődik, és egyre önállóbb lesz. Egy idős embert nem kéne pelenkázni. Abban nincs perspektíva.”

Tudtam, mégsem voltam rá felkészülve. „Szeretném látni még az unokáimat, el akarok köszönni tőlük.”, mondtad tavasszal. Hogy lehet az ember ennyire balga. Ott van a szeme előtt, mégsem hiszi el. Kétszázezer! Ennyi orosz katona állt tavasszal az ukrán határon, mégsem mozdult a tömeg, rest volt a láb. Én tudtam, és nem értettem. Pedig nagyon egyszerű. Senki sem hiszi el, amíg nem történik meg. „Dinus, szerinted mennyi inzulin kell hozzá, hogy az ember meghaljon? Tudod, úgy, hogy ne csak lebénuljon, a francnak hiányzik, hogy elszúrd, aztán kórházban ápoljanak magatehetetlenül.” Nevettünk. Hülye vagy, mondtam.

„Van olyan hely, ahol az eutanázia legális?”, kérdezted. Megnéztem. Rutinból. Haragudtál, ha nem hallgattalak meg, nem vettelek komolyan. Egyszerűen csak elfogadtam. Az anyám szeret a halálról beszélni.

„Szerinted mi történik az emberrel, mikor meghal?”, kérdezted. Nem tudom, anyu, feleltem. Én leginkább a reinkarnációban hiszek, csak kicsit máshogy. Tudományosabban. Az anyag nem vész el, csak átalakul. Az élőlényeknek van anyagcseréjük, változnak. Szerintem a lélek kapcsolatban van ezzel. Mi is változunk. Ha így nézzük, a halál nem megsemmisülés, csak egy kicsit nagyobb változás az átlagosnál. Tetszett neked az elmélet. Aztán meggondoltad magad. „Szerinted fogok találkozni Bibivel, ha meghalok?” Imádtad azt a kutyát. Semmi nem győzhetett meg róla, hogy annak, ott vége. Lezárult. Az áramlás anyagi szinten nem megállítható, nem visszafordítható egy előző állapotra. A pizza meg van éve. Mondhatnánk totálisan helytelenül a magyar nyelvtan szerint, ami nem ismeri el a szenvedő szerkezetet.

Pedig nagyon is szenvedünk olyan dolgoktól, amik kívül esnek a hatáskörünkön. Mert a pizza meg van éve, és anyu most meg van halva. És nem tudom, mikor lett belőle gyakorlat. „Mennyi inzulin kell, hogy meghalj, ne csak kiüsd magad?” Rutinból hívtalak. Nem vetted fel. És újra. És megint. Felszállok a következő gépre, Milán. Baj van. Komolyan gondolja, mondtam. Nem tudom megállítani. Nem is akarom. Nem tudok vitatkozni vele. „Dinus, én csak addig akarok élni, amíg képes vagyok megőrizni az emberi méltóságomat. Ne haragudj rám ezért.” Megértettem. Mi mást tehetne egy gyerek az anyjával szemben?

Haragszom. „A Gyakorló utcában tíz ével ezelőtt volt egy betörés, egy férfi csengetett, a fickó benyomta az ajtót, mikor a nő kinyitotta.”, mondtad, mikor odaköltöztem, abba az utcába, kettőezerkettőben. „Tudtad, hogy a Windsor nevet a királyi család a második világháborúban vette fel, mert szégyellték a német rokonságot?”, kérdezted, mikor Angliába költöztem. Ki fogja nekem elmondani ezeket? Ki fog segíteni megtalálni a helyemet a világban, ha te nem vagy?

Meghaltál. Nem most, évekkel ezelőtt. Azóta nincs más témád, mint a halál. „Kérem, ne ébresszenek fel. Nem akarok élni.” Ezt írtad egy darab papírra. Akkor legyen, ahogy szeretnéd. Álmodj! Nem ébresztelek fel.